Ő tizenkilenc és fél,
Én tizennyolc és én is félek.
Ő sosem szédül el,
Én naponta kétszer, s látod, mégis élek.
És hogyha nem megy már tovább,
Én mindent ráhagyok,
mindent ráhagyok,
Olyan kétségbeejtően átlagos vagyok.
Ő jövőt akar nekem,
Mert még nem tudja, hogy százszor élünk.
Csak Ő, csak Ő meg Én:
Ketten vagyunk, mégis félünk.
És hogyha nem bírjuk tovább,
Én mindent ráhagyok,
mindent ráhagyok,
Olyan kétségbeejtően átlagos vagyok.
