Segítségül az egykoron komoly közösségnek számító, ma már csak maroknyi Pierrot Klub oszlopos tagjaihoz fordultam; elõször õk szelektáltak, akik a legtöbb felvételt ismerték már. A második körben olyanoknak mutattam meg a régi zsengéimet, akik sosem hallották még azokat, így megtörtént egy másik szelekció is, más szempontok szerint. Végül a szakmai szempontok határozták meg a végsõ öszszeállítást. Az számított, hogy mely daloknál érzem azt, hogy idõtállóbbak a többinél, hogy a szövegek és a zenei ötletek terén erõsebbek és esetleg aktuálisabbak.

A SÁRGA FONALAK c. dal egy koravén nosztalgiázásnak hathatott 1986-ban,amikor íródott, de mára – néhány apró szövegbeli változtatás segítségével – kifejezeten indokolttá vált. Igaz, a cím és ezáltal a központi mondanivaló mindenképp magyarázatra szorul: diákéveim filozófikus beállítottságú baráti társaságában született a meghatározás, miután úgy véltük, hogy az emberek mint fonálgombolyag építik fel tapasztalataik, élményeik alapján saját személyiségüket és mindig a számukra kijelölt színû fonáldarabokat keresik a világ fonálkáoszában.

A HÍV A NAP az egykoron igen nagy számban születõ panaszos, lázadó dalaim egyike. Amolyan pop-reggae, amit én nagyon szeretek, megbolondítva a szájharmonika (Szabó Tamás)elsõ megközelítésre talán idegen hangzásával. A dal a felemelkedés reménytelenségérõl panaszkodik egy trópusi õserdõben a repüléssel kísérletezõ bennszülött törzs furcsa imájába foglalva.

A FÉNY VAGYOK egy a teátrális dalaim közül, amelyekbõl tíz-tizenkét évvel ezelõtt jóval többet írtam, mint manapság. Egy kicsit ma már megmosolygtatott az ifjonti hév lenyomata a versben, így a „nagy igazságosztó ” szerepköri leírásán egy kicsit változtattam is, de a lényeg ugyanaz maradt. Ma már mindig Lepe (a hangmérnök) elszólása jut eszembe, ha hallom az új felvételt: hogy ezért a nótáért milyen sokat adott volna a Napoleon Boulevard annak idején …!

A FÜTYÜLNEK RÁM AZ ANGYALOK -ra egy elfeledett kincsként emlékeztem – azért el kell, hogy áruljam, hogy így, letisztogatása után már nem gondolom, hogy tényleg fel kellett volna kerülnie mondjuk az eredeti Levelek a Holdba albumra. A dalban a Mûvész kiégettnek, csalódottnak, tehetetlennek érzi magát. Talán tisztában van vele, hogy mindez csak egy rossz idõszak, de piszkosul elesett és reménytelen. Ezt a témát már többször megírtam már (és biztos meg is írhatnám még), így az eredeti dalszöveg nyomott hangulatát könnyen ki tudtam egészíteni egy korábban kidolgozatlanul maradt, idevágó verstöredékemmel, és ez Hrutka Róbert gitárszólójával együtt egy igazán meglepõ, hatásos zárlatot produkált.

A HOLD CSÓKJA a kis kedvencem. A refrén nélküli dal könnyed, latinos hangszerelésével igazi emléket állít annak az egyszeri és megismételhetetlen érzésnek (amirõl a vers is szól), amikor az ifjú legény némiképp zavartan, de mégis büszkén lép az utcára az elsõ igazi, forró légyott után egy nála jóval idõsebb nõ házának kapujából… Jamie Winchester (gitár-vokál), Szendi Gábor (ütõhangszerek), Fekete Kovács Kornél (trombita) és Szolnoki Péter (fuvola) játéka is hozzájárult a teljes élményhez – már ami a zenei megvalósítást illeti…